Santiago közelebb ment a lóval.
- Élt a régi Rómában, Tiberius császár idején egy derék ember, akinek két fia volt: egyikük katona, akit seregével a császárság legtávolabbi zugába vezényeltek. A másik fiú költő volt, aki szép verseivel lenyűgözte egész Rómát. Az apa egyik éjjel álmot látott. Egy angyal jelent meg neki, és elmondta, hogy egyik fiának szavait ismerni és idézni fogja az egész világ, valamennyi elkövetkező nemzedék. Az öregember sírva ébredt, hálás volt, hogy az élet kegyes hozzá és olyan kinyilatkozás jutott osztályrészéül, mely minden apát büszkeséggel töltene el. Nem sokkal később az öregember meghalt, amikor megpróbált kimenteni egy gyermeket egy kocsi kerekei alól. És mivelhogy rendesen és igazságosan élte le egész életét, azon nyomban a mennybe ment. Ott azzal az angyallal találkozott, aki annak idején álmában megjelent. „Derék emberként éltél – mondta neki az angyal. – Létedet a szeretet hatotta át, és méltó módon haltál meg. Most bármilyen kívánságodat teljesíthetem.”
„Az élet is jó volt hozzám – felelte az öreg. – Amikor megjelentél az álmomban, fölismertem, hogy minden fáradtságomnak volt értelme. Mivel fiam versei évszázadokon át fönnmaradnak az emberek számára. De melyik apát ne töltené el büszkeséggel annak a dicsősége, akiről gyerekkorában gondoskodott, és akit ifjúkorában nevelt? Szeretném látni a távoli jövőt, amikor felhangzanak fiam szavai.”
Az angyal megérintette az öreg vállát, és mind a ketten átléptek a távoli jövőbe. Egy mérhetetlenül tágas térségben találták magukat, ahol emberek ezrei valamilyen idegen nyelven beszéltek. Az öregember sírva fakadt örömében. „Tudtam, hogy költő fiam versei jók és halhatatlanok – mondta könnyes szemmel az angyalnak. – Örülnék, ha elárulnád, melyik versét szavalják ezek az emberek.”
Ekkor gyöngéden hozzálépett az angyal, s azon a mérhetetlenül tágas téren leültek a sok pad egyikére. „Költő fiad versei Rómában nagyon népszerűek voltak – mondta. – Tetszettek az embereknek és elszórakoztatták őket. De amikor Tiberius uralma véget ért, elfeledkeztek fiad verseiről. Ezek a másik gyermekednek, katona fiadnak szava.” Az öregember megdöbbenve nézett rá. „Akkoriban egy távoli helyen szolgált, és százados lett belőle. Ő is igazságos és jó ember volt. Szolgája egyszer halálosan megbetegedett. A fiad hallott egy rabbiról, aki betegeket gyógyít, s elindult, hogy megkeresse. Napokon át gyalogolt, s útközben rájött, hogy akit keres, az az Isten Fia. Beszélt olyan emberekkel, akiket a rabbi meggyógyított, elsajátította tanításait, és noha római százados volt, áttért az ő hitére. Míg aztán egy reggel megérkezett hozzá. Elmondta neki, hogy a szolgája beteg. A rabbi pedig kézségét nyilvánította, hogy elmegy hozzá. De a százados, mint hívő ember, mélyen a rabbi szemébe nézett, és megértette, hogy valóban Isten Fiával áll szemtől szemben.”
Ekkor mindenki, aki ott volt, fölállt.
„A fiad szavai ezek – mondta az angyal az öregnek. – Ezek azok a szavak, amelyeket akkor a rabbinak mondott, és attól fogva örökre fennmaradtak: Uram, ne fáraszd magad; mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj; a miért is Magamat se tartottam érdemesnek arra, hogy hozzád menjek: hanem csak szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám.”

Paulo Coelho