Ragur
A fény népe
Harmadik rész
- Izé… szia. Zavarhatlak?
Platty! A zöldes-fehér hajú virágkobold a padlón kötött ki.
- Jaj, nem esett bajod? – hajolt le Ajra ijedten, hogy felsegítse.
- Nem, dehogy – rázta a fejét vidáman a kis kobold.
- Nem zavarlak?
- Nem, sőt. Pont jó, hogy jössz, úgyis unatkoztam. Csak – és suttogóra fogta a hangját – ezt el nem mondd Jegenyének.
- Jegenye? – csodálkozott Ajra.
- Az a nagyon magas zöld virágkobold, a kapitányunk.
- Á, értem. Még rád sózna valami munkát, igaz?
- Fedélzetsikálás és egyéb finomságok – fintorgott a kobold. – Az ám, téged hogy hívnak? Tudom, Rau úr mondta, de én már elfelejtettem… én mindig mindent elfelejtek.
- Ajra.
- Ajra? De szép név! Bár nekem is ilyen szép nevem lenne! De be kell érnem a Bodzával.
- Bodza?
- Aha. Bodzavirágból születtem.
- Bodzavirágból???
- Ejnye, nem hallottál még a virágkoboldokról?
Ajra a fejét ingatta.
- Na figyelj. Ha a virág nektárját fekete pillangó issza, vagy ha a faágra fekete pillangó száll, a virágból megszületik egy virágkobold. Mi, akik a hajón vagyunk, mind Rau úr erdejéből származunk.
- Rau úr… ő Yuuhi, igaz?
- Igen, de mi így szólítjuk. A másik nevét, tudod – hang nélkül betűzte –: R-A-U-M-A-R-É, nem mondjuk ki.
- Értem. Mindig ti vagytok a hajó legénysége?
- Aha. De vannak alkalmak, amikor csak az erdő hét legnagyobb fája megy Rau úrral: Jegenye, Gesztenye, Ezüstfenyő, Tölgy, Bükk, Dió és Nyír.
- És összesen hányan vagytok?
Bodza felkacagott:
- Hányféle fa és bokor van az erdőben? Hányféle virág nyílik a réten? Nagyon sok. Nem tudom. Például nézd azt a piros-sárga cirmos hajút: ő Almavirág. Az a halvány rózsaszín Mandula. Ez a szép vörös hajú Rózsatövis. De mondjuk… kitalálod, kinek van az a nagy sárgás-zöldes lobonca? Ott, Mandula mellett!
- Hm… Szomorúfűz?
- Úgy van! Ilyen egyszerű ám az egész! De várj csak! Az a két kék kobold szerinted ki lehet? – mutatott a hajó túloldalán a korlátra. Két kék kobold beszélgetett ott, de elég furcsa volt: a nagyobbik a korláton üldögélt, ám a kisebb olyan pici volt, hogy a másik a tenyerén tartotta. Még a hangját is alig lehetett hallani, olyan halk és vékonyka volt.
- Hát… ne segíts, kitalálom! – Bodza nevetett. – Nefelejcs és Búzavirág?
- Igen – Bodza gurult a nevetéstől. A kék koboldok felpillantottak, és mosolyogva bólintottak. Aztán szárnyra kaptak, és ők is odajöttek Ajráékhoz.
- Bodzácska, itt vagy? – hallottak egy patakcsobogáshoz hasonló, finom kis hangot.
- Ez Tavirózsa – mondta Búzavirág.
- Itt vagyok! – higgadt le végül Bodza, és felállt.
- Jegenye kéri, hogy keresd meg őt a hajó orrán!
- Jó, megyek. Sziasztok!
- Szia!
Tavirózsa leült Ajra mellé, és ahogy leült, a lány orrát valami enyhe, finom illat csapta meg.
- Mi ez? – kérdezte a virágkoboldtól. Tavirózsa beleszimatolt a levegőbe, de Nefelejcs felkacagott:
- Virágzik a tavirózsa! – és majdnem lepottyant a lány fejéről nevettében.
- Aha, akkor a bodza illatát is ezért éreztem.
- Igen – bólintott Tavirózsa. – Bár a bodza már elnyílóban van. Hamarosan virágzik a selyemakác is… annak aztán van illata!
- Tudom.
Aztán elhallgattak mind a négyen. Búzavirág és Tavirózsa feltelepedett a korlátra, a kis Nefelejcs pedig elfészkelődött Ajra szép, sötét hajában. És csak nézték a vizet.
- Nem nagyon szeretem a tengert – szólalt meg egyszerre Tavirózsa. – Sós. A Lil vize édes, mint a méz, és tiszta, mint Holdanyánk pillantása. Istenem, milyen messze kerültünk otthontól!
- Még egy jó nap, amíg elérjük a Charmiant – jegyezte meg Búzavirág.
- Charmian? Az mi? – kérdezte Ajra.
- Egy hatalmas angyal – felelt a kis Nefelejcs, és a lány arca elé röppent. – Azon túl pedig már nincs semmi, csak a tenger és a világ vége.
- Akkor messze vagyunk még – sóhajtotta Ajra. – Ti már voltatok ott?
- Egyszer-kétszer – felelt Tavirózsa. – De Jegenyéék már sokszor. Rau úr szokott arra menni.
«»
- Közeledünk a Selyemszigethez – jegyezte meg Tara. Dimitri, Nimb és Lilith társaságában a hajó orrán üldögéltek.
- Az ám, megvan még egyáltalán? – kérdezte Lilith.
- Mindjárt kiderül – mondta testvére, és hátrafordult a mögöttük álló koboldok felé: – Gesztenye!
- Igen?
- A Selyemsziget… megvan még?
- Hm… Rau úr azt mondta, igen. Jegenye szerint jó volna megállni ott – felelt Gesztenye.
- Szerintünk is.
- Rendben, akkor megmondom neki.
Dimitri visszafordult társaihoz: – Yuuhi értesülései általában pontosak és naprakészek.
- De miért pont selyem? – kérdezte Nimb. – Ezt valahogy sosem értettem.
Tara nevetett:
- Azt mondják, azért, mert azok a tengerészek, akik ilyen messzire eljutnak, már hetek óta nem látnak szárazföldet. És számukra már a Selyemsziget durva homokja is olyan puha, mint a selyem.
- Ennyi? – kacagott fel Lilith. – Azt hittem, valami bonyolult oka van!
- Ez a démonok sajátja – mondta Nimb gúnyosan. – Mindig valami rettentő bonyolult választ kerestek, a legkézenfekvőbbet meg nem veszitek észre.
- Na, az már igaz.
«»
- Heytah… Heytah… – hallatszott a kísérteties suttogás.
Heytah felült: Mit akarnak már megint?
- Hajó… érkezik… kezik… zik…
Még jó, hogy nem ekhós szekér… – gondolta.
- Öld meg őket… őket… ket…
Heytah nem szólt semmit. Gépiesen felállt, és kilépett a cellaajtón. Végigment a sötét folyosón, fel egy nagy lépcsőn. Itt keresztülvágott a hatalmas, nyolcszögletű termen, ügyet sem vetve a terem közepén, a kőemelvényen álló ezüstkalickába zárt három fekete madárra – akik egyébként nem voltak mások, mint Regaar, Neldun és Haythe, a kapu őrei. Három őre volt a kapunak, a három legnagyobb nép képviselői: Regaar, az emberek, Neldun, a démonok, és Haythe, a lidércek legnagyobbja.
Raumaré és Ragur küldöttei – hallotta a fejében Haythe hangját. – Segíts nekik. Ha ők nem tudják megtenni, mindennek vége.
Heytah nem reagált. Tudta, ha a szellemek rájönnek, hogy Haythe beszél vele, újra megkínozzák mindkettejüket. Haythe-nek ez ugyan meg se kottyan, hisz ő már régóta halott, de neki, egy (még) élő lidércnek azért mégiscsak véges a tűrőképessége. Kiment a magas terasz szélére, ahonnan gyönyörűen látszott a tenger. Tiszta időben – mint amilyen most is volt – egészen Charmianig is el lehetett látni. De most sehol egy hajó. Ostobák… – füstölgött. – Attól, hogy ők két perc alatt ideérnek Charmiantól, egy hajónak az út még mindig legalább két nap.
Körülnézett. Sehol senki. Sehol egy szellem. Talán… talán itt az ideje annak, hogy megszökjön… ha valóban jön az a hajó… ha tényleg Ragur küldte őket… akkor talán tényleg vége lehetne ennek az egésznek. Szélroham érkezett a tenger felől. Végigsimította Heytah hófehér arcát, letörölte könnyeit. Belekapott gyönyörű vörös hajába és fekete köpenyébe.
- Vér – suttogta. Vérszagot hozott a szél. Ragur vérének édes illatát. Hát a fia is jön… Ezért olyan bosszúsak… – mosolygott. És lassan eggyé vált a széllel.
«»
- Fogjátok a köteleket!
- Húzd jobbra!
- Fogjátok már azokat az istenverte köteleket!
- Húzzátok!
- Ott fönn a kosárban! Mit látsz?
- Semmit, uram! Nem látni semmit!
A hajó a szikláknak ütközött. Egész törzse megrázkódott, aztán a hullámok újra hátukra vették a hajót, feldobták a magasba. A kosárból a matróz rémült ordítással zuhant a hullámok ölelő karjai közé. Az árbocok hatalmas robajjal törtek ketté, és zuhantak a mélybe. Sötét volt, pedig még csak épp kezdett lemenni a Nap. Villám cikázott végig az égen.
- Mindenki fedezékbe! – ordította valaki. A legénység megmaradt része mind a fedélzetről nyíló kabinba zsúfolódott, s halkan imádkozva várták, mi lesz. Már nem féltek a haláltól.
Újra megrázkódott a hajó, ahogy a hullámok megint feldobták a levegőbe, aztán a mennydörgés elnyomta azt a hatalmas robajt, amikor visszaejtették, és a hajó feneke pozdorjává tört a part menti sziklákon. A hajó végre megült a sziklán, már csak a vihar tombolását hallották: a szél süvítését, az eső kopogását, a hullámok morajlását. A férfiak egymásra néztek. Volt, aki az ablaknál állt, s a vízcseppek függönyén keresztül próbálta kivenni, mi történik odakint. Volt, aki az ágyon ült, s lehunyt szemmel, csalódottan várta sorsát. Volt, aki kezét összekulcsolva némán imádkozott.
- Hol van Heytah? – kérdezte egyszerre valaki. Körbenéztek. Nyolcan voltak már mindössze a húszból, de Heytah nem volt közöttük. Hol lehet? Kint, a fedélzeten még követte őket, de ide már nem jött be, az biztos. Valami az ajtónak puffant. Nem. Valaki dörömbölt. A nyolc lidérc – igen, mind lidércek voltak – egymásra nézett. A szemekben félelem ült. Mélyen, elrejtőzve, nem mutatták, de mégis ott volt benn. Az ajtóhoz legközelebb álló felemelt egy régi, rozsdás kardot a fal mellől.
- Vigyázz, Otay! – mondta valaki. – Lehet, hogy szellemek!
- Az istenért, engedjetek! – hallatszott kintről egy rémült hang. Otay kinyitotta az ajtót. Erős karok nyúltak ki, és berántották a kint álló két fiatalembert, akiknek meglepődni sem volt idejük, már újra bezárult az ajtó.
- Hát ti? – eresztette le a kardot Otay. – Miért nem jöttetek?
- Megsebesült – mondta kábán a vörös hajú fiatalember a másikra mutatva. Az egyik lidérc egy laposüveget vett elő, és a kezébe nyomta. A vörös ivott egy kortyot, s kicsit magához térve folytatta: – Szellemek jönnek. Sokan. Hallottuk, ahogy beszélgetnek. Charmian óta tudják, honnan jöttünk, kik vagyunk. Haythe-t és a többieket valószínűleg fogva tartják… – hangja elfulladt.
- Nem valószínűleg – rázta a fejét valamelyik férfi. – Biztosan.
- Biztosan – sóhajtotta Otay. Ledobta a kardot, és tenyerébe temetve arcát leroskadt egy ládára. – Hát akkor… azt hiszem, vége – mondta. – Remélem, Yuuhi és Ragur korábban észbekapott, és ők nagyobb szerencsével járnak…
- Otay, ugye… – kérdezte egyikük – ugye, nem akarod feladni?
- Eszemben sincs – villant meg Otay szeme. – Egy lidércnek nem szokása feladni.
- Úgy van! – helyeseltek mindnyájan.
- Mindenekelőtt megvárjuk a reggelt. Aludjatok. Én majd őrködök.
Azzal társai mély álomba merültek. Nem is sejtették, hogy egy kivétellel valamennyien soha többé nem ébrednek fel.
«»
Nimb felriadt. Körbenézett, a hajókabinban volt. Megint csak egy álom – gondolta. A másik ágyban Dimitri aludt békésen. Őt nem gyötörték különös álmok. De engem miért? – tűnődött. Fázott. Inge a hátára tapadt, és érezte, ég az arca. Csak ezt ne. Láz. Már megint. Rápillantott a démonra. Dimitri mélyen aludt, nem zavarta őt sem a hajó mozgása, sem társa. Nimb felsóhajtott. Visszafeküdt, magára húzta a takarót, és újra elaludt.
Álma nyugtalan volt, minduntalan visszatért a viharban vergődő hajóra. Újra és újra átélte ugyanazt a történetet, mintha az álom küldője azt akarná, a lehető legpontosabban tudjon mindenről, ami ott és akkor történt. Kiderült számára, hogy Otay a déli területekről indult útra tizennyolc társával és fiával. Hogy Otay a déli területek egyik legerősebb lidérce, s hogy a vörös hajú Heytah az ő fia. S azt is, hogy a katasztrófát egyedül Heytah élte túl. Azt viszont nem tudta meg, hogy hol történt, s hogy a fiút azóta nem ölték-e meg.
Újra felriadt.
- Minden rendben? – kérdezte Dimitri. Nimbnek eltartott egy idei, míg felfogta a kérdést. Nem felelt. Fázott, még mindig. Nagyon. Dimitri felkelt, és odaült mellé az ágyra.
- Nézz a szemembe! – mondta, és kezével felemelte Nimb állát. Aztán a homlokára tette a kezét: – Te lázas vagy.
Nimb bólintott.
- Ha reggelig nem múlik el, szólok Tarának. Rendben?
Nimb megint bólintott.
- Jól van. Aludjunk. Mindkettőnkre ráfér – nevette el magát Dimitri. Nimb is elmosolyodott: – Ránkfér.
Aztán mégsem bírt elaludni. A viharba került hajó még ébren is kísértette. Végül megszólalt:
- Dim, alszol?
- Igen – hallatszott Dimitri álmos hangja. Aztán mégis megfordult az ágyban: – No, mi a baj?
- Ismersz te két lidércet?
- Naná. Többet is.
- Otayra és Heytah-ra gondolok.
- Hogyne. A déli területeken élnek.
- Otay meghalt.
- MI? – ült fel hirtelen Dimitri. Aztán persze meg is bánta, ahogy bevágta a fejét a felső priccsbe. Ez azonnal elűzte álmosságát. Nimb gyorsan elmesélte, mit álmodott.
- És… ha jól értettem, Yuuhi is ugyanígy mutatta meg neked, vele mi történt, ugye? – kérdezte elgondolkozva a démon.
- Igen.
- Biztos, hogy a többi lidérc meghalt?
- Egészen biztos.
- Akkor Heytah még életben kell, hogy legyen. Ő küldte rád ezeket az álmokat – mondta Dimitri. Egy pillanatra elhallgatott, aztán tűnődve folytatta: – Valószínűleg nem tartják fogva, mert akkor nem tudná felvenni veled a kapcsolatot. Vagy ha mégis, akkor valami bilinccsel, ami legfeljebb a sziget foglyává tette őt. Mindenesetre nagy segítség lesz számunkra. Mármint, ha meg tudjuk találni…
- Ezt hogy érted? – csodálkozott Nimb.
- Próbáltad már befogni a szelet? Reménytelen…
- Még mindig nem értem.
- A lidércek eggyé tudnak válni valamelyik elemmel. Heytah eleme a levegő.
«»
Derűs, vidám reggelre virradt, s Nimb is ilyen hangulatban ébredt. Felkelt, felment a fedélzetre. Örömmel nyugtázta, hogy éjszakai fejfájása lázával együtt köddé vált, s a Nap is melegen süt. Dimitrit nővérével és Tarával a hajó orrában találta.
- Szép jó reggelt – köszönt Tara. – Hál’ istennek ez meg is van. Minden rendben?
- Aha – fintorgott Nimb. – Látom, Dim elmondott mindent.
A fiú bólintott:
- A kis Nefelejcs megígérte, hogy előkeríti Ajrát. Mondjuk ezt már egy órája megígérte, de mindegy… a lényeg az, hogy ki kéne találnunk, mit tegyünk ott, a szigeten.
Ajra azért hamarosan befutott – mint kiderült, Tiszafának, Rózsatövisnek és Vadcseresznyének segített az éjszaka elszakadt (jó, három részre hasadt) orrvitorla összevarrásában, és befogták segíteni a kis koboldocskát is.
- Úgyhogy eszetekbe ne jusson letolni Nefelejcset! – fejezte be magyarázatát Ajra. – Hallgatlak titeket.
Dimitri megszeppenve állt Ajra előtt (kicsit megdöbbentette a lány temperamentuma, őt még soha nem látta ilyennek), de aztán észbe kapott, és Nimbbel felváltva Ajrának is elmesélték, mi történt.
- No, javaslatokat várunk – fejezte be Nimb, és a lányokra nézett.
- Ezt a hogyishívjákot, Heytah-t jó volna előkeríteni – mondta Ajra. – Ha tényleg szabadon van, biztos körbejárt már ott mindent.
- Nyugodt lehetsz – jegyezte meg Lilith. – Egy lidérc öt percig nem bír nyugodtan megülni a seggén, kivéve talán, ha alszik vagy meghalt. Pláne, ha szél… Te jó ég, Dim, gondolkoztál már egyáltalán azon, hogy fogjuk mi megtalálni?
- Különválunk – felelt Dimitri higgadtan. – Lehet, hogy két csapatra, lehet, hogy egyesével, nem tudom. Majd ott kiderül. Egyvalamit nem szeretnék: ha Ajra egyedül menne. Értve vagyok?
Ajra bólintott, Dimitri pedig folytatta:
- A virágkoboldok a hajón lesznek mindig. Dió mondta, hogy a hajó mindig útrakész lesz, úgyhogy ha kedvező szél jön, azonnal indulhatunk. Na de hogy ez mikor lesz…
«»
A hajó szelíden nekikoccant a sziget szikláinak. Galagonya és Nyírfa egyből a partra ugrott, hogy kikössék, míg Bükk és Tölgy leeresztették a horgonyt.
- Hát… itt volnánk – mondta Nimb, mikor partra szálltak.
- Jó – vette kezébe Tara az irányítást. – Fiúk, ti balra mentek, mi meg jobbra. Meg kell találnunk ezt a lidércfiút. Ha egy mód van rá, még sötétedés előtt, úgyhogy van rá legfeljebb két óránk.
- Akkor másfél óra múlva ugyanitt – tette hozzá Lilith.
Azzal elindultak. Dimitri és Nimb egy ideig szótlanul bandukoltak a sziklák között. Maga a sziget egy jó nagy vulkán volt inkább. Magasan a hegyoldalban egy óriási kovácsoltvas kaput láttak, mindkét szárnya tárva-nyitva volt.
- Az Ősök kapuja – súgta Dimitri. Lejjebb egy másik nagy, kétszárnyas ajtó volt a sziklák közé vájva, amiről azonban a démon sem tudta, mi lehet.
Elérkeztek egy olyan helyre, ahol a sziklák közötti ösvény kétfelé ágazott. A jobboldali vezetett felfelé, a bal lefelé.
- No jó – sóhajtott Dimitri. – Te mész balra, én jobbra, és egy óra múlva itt találkozunk. Rendben?
- Aha.
- Légy óvatos.
Azzal elváltak. Nimb ökölbe szorította bal kezét, s bár sok hasznát ennek nem vette, mégis megnyugtató érzés volt, hogy érezte: ha más nem is, a Seet nála volt. Igaz, Dimitritől kapott tőre is megvolt, de mint említettem már, ő nem volt tapasztalt harcos. Elindult szépen az ösvényen. Tőle jobbra egy magas sziklafal húzódott, Dimitri útja valószínűleg ennek a tetején haladt. Aztán az ösvény kezdett elkanyarodni a faltól, és mire észbekapott, egy sík terület közepén állt.
Valami megzörrent a háta mögött. Mint a villám, pördült meg. Se jobbra, se balra, sehol senki. Visszafordult, hogy tovább induljon…
És a következő pillanatban rémülten ugrott hátra: egy vörös hajú idegen fiú állt előtte. Nem szólt semmit, csak állt mozdulatlanul. Nimb aztán lassan úrrá lett első döbbenetén, és végigmérte a fiút. Lassan rájött, hogy az idegen nem is annyira idegen, sőt. Egész jól ismeri.
- Heytah? – kérdezte bizonytalanul. Aztán még egyszer, kicsit magabiztosabban: – Te vagy Heytah, igaz?
Ő bólintott, aztán Nimbre mutatott kérdő tekintettel.
- Hogy én ki vagyok? – mondta ki ő a kérdést. – A nevem Nimb. Nem tudsz beszélni?
Megrázta a fejét.
- Miért?
Heytah felhúzta a fekete köpeny jobb ujját. Alkarján egy átlátszó, színtelen, alig észrevehető karperecet mutatott.
- Bilincs? – kérdezte Nimb. Társa bólintott. – A szigethez köt?
Újabb bólintás.
- No, gyere. Még a végén Dimitri aggódni fog. Igen, itt van ő is – tette hozzá Heytah csodálkozó pillantására. – Egyébként te küldted rám azokat az álmokat?
Heytah halványan elmosolyodott, mintha azt mondta volna: – Sajnálom, de nem volt más választásom
- Jól van, hagyjuk – legyintett Nimb.
Hamarosan felértek arra a helyre, ahol Dimitrivel kellett találkozniuk. A démon még nem volt ott, így addig Nimb igyekezett minél többet kiszedni a néma lidércből, mintha sejtette volna, hogy ez a későbbiekben milyen nehéz lesz. Például megtudta, hogy a hajó itt süllyedt el a sziget partjainál, roncsa nincs is messze a Rilkától (Rilkának Yuuhi hajóját hívják), és hogy Heytah szerint nagy szerencséjük volt, hogy ők nem jártak úgy, mint a lidércek. Ő persze nem tudta, hogy a Rilkát Yuuhi és a virágkoboldok ügyes bűbája védi.
Ekkor pillantották meg Dimitrit. Rohanvást érkezett az ösvényen – nem is ok nélkül. Hamarost meg is pillantották ezt az elég nyomós okot: egy jó nagy csapat szellem követte. Ahogy ő észrevette Nimbet és társát, rájuk kiáltott:
- Le!
Nimb és Heytah a kövek fedezékébe bújt. Dimitri közvetlen előttük hátra fordult, a levegőbe emelkedett, egy villanásra szellemsárkánnyá változott, s ebben az egyetlen pillanatban sárkánytüzével füstté változtatta a szellemeket. Aztán – mint aki jól végezte dolgát – lehuppant a földre.
- Szép volt – jegyezte meg Nimb. Heytah is elismerő pillantással díjazta a mutatványt.
- A levegőváltozás jót tesz – vigyorgott a démon, és szemmel láthatóan roppantul elégedett volt magával. Gyorsan végigmérte a lidércet, aztán csak ennyit mondott: – Gyerünk. Még csak az kéne, hogy a drága nővérke aggódni kezdjen.
«»
Folyt. köv:) |
AJÁNLOM AZ OLDALT
