Ragur
A fény népe
Első rész
A harmatcseppek gyémántokként szikráztak a falevelek csúcsain. A reggeli nap fénye átderengett a levelek között. Az
erdei ösvény néptelen volt, felette egymáshoz borultak a fák. Hársfák, tölgyek, s ahol az ösvény a patak mellett
haladt el, néhány búskomor szomorúfűz lógatta hosszú fürtjeit.
Valaki közeledett. Apró karmocskák kopogása a kemény köveken, aztán elhaltak, ahogy gazdája belegázolt a jó szagú
avarba. Tippo beleszimatolt a levegőbe. Kutyaorrával egyből megérezte a változást: Eső lesz – szuszogta.
Jobb, ha sietek haza. Megszaporázta lépteit, aprócska lábait sietősen kapkodta. Szerette az esőt – nézni.
Bentről, a jó melegből, a kandallóban ropogó tűz előtt, a pihe-puha birkabőrön heverészve, egy tálka meleg tej után,
amit külön neki öntött ki a tejescsuporból a kicsi Ajiz…
De Tippo most nem otthon volt, nem a báránybőrön heverészett, és nem is volt ott előtte a kicsi Ajiz tejesköcsöggel a
kezében. Hanem báránybőr helyett az avar, kandalló helyett a folyó, házacska helyett meg a fűzfa odva. Ajiz helyett
pedig a vén erdőkerülő egyik dédunokája, Nimb, kezében a nagy, faragott bottal, aminek végére ő maga faragta a
szép kopjafa-mintát.
- Na gyere, kölyök! – mondta a fiú. – Indulás haza!
Kiszedte a kiskutyát a fűzfa odvából, grabancánál fogva fellendítette az ösvényre, és botja végével kicsit
meglegyintette a hátsóját, hogy a helyes irányba terelje.
- Ki hallott már olyanról, hogy egy kutya féljen az esőtől, pláne, ha az csak ekkorka? – mérgelődött.
- Na persze, ha valakit úgy elkényeztetnek, mint téged… – tette hozzá.
Tippo morgott egyet, de nem szólt semmit. Megszokta már, hogy Nimb folyton piszkálja, és nem is zavarta annyira.
Tudta, hogy a fiú szereti őt, és ez az érzés kölcsönös is volt. Nimb mindennél jobban szerette az erdőt és az ott élő
állatokat, és kevesen voltak, akik nála jobban értettek a növényekhez. Talán csak apja és dédapja.
Mire kiértek az erdő szélére, már egész tisztességesen esett. Nimb rosszat sejtve nézett fel az égre. Valami nincs
itt rendben… Valami nagyon nincs rendben… – mondta magának.
Az erdészlak ablakán hívogatóan áradt kifelé a tűz fénye, valóságos mennyországnak tűnt a bőrig ázott Tippónak. A
fiú a ház felé vette az irányt, s az ajtóban így szólt a kutyához:
- No gyere, ha elállt az eső, hazaviszlek! – mondta, és beengedte.
Tippo boldogan surrant be az ajtón, de illedelmesen megvárta megmentőjét az előszobában. Nimb felakasztotta a
fogasra köpenyét, botját a sarokba támasztotta, és a kutyára pillantott:
- Örömmel látom, hogy azért mégis ragadt rád valami jómodor. Eridj!
Bent, a szobában öten várták őket: Nimb apja és anyja, két kishúga, Méra és Nén, valamint öreg dédapja, a vén
erdész, Ernu. A két kislány vidáman futott oda bátyjához, örömükben majd feldöntötték. Aztán egyikük felkapta
Tippót, és letelepedtek vele a kandalló elé.
- Méra, vigyázz, csurom vizes leszel! – szólt rá a kislányra Nimb. Anyja nevetett.
Nimb ezután a férfiakhoz lépett. Tisztelettudóan bólintott feléjük. Érezte, hogy az öreg mondani akar valamit, így
édesapjával együtt figyelmesen hallgatott.
Az öreg sem szólt eleinte. Némán hallgatta a kislányok csengő kacagását, ahogy a kandalló előtti szőnyegen
játszottak, és figyelte a csendes esőt. Szomorúan, komoran. Aztán unokájához fordult.
- Mit szólsz ehhez, Ragur?
- Nem sok jót jelent – hangzott a rövid felelet.
- Nem értem – fordult vissza az ablakhoz Ernu fejcsóválva. Öregkora ellenére is energikus, fiatalos volt, Ragurral vagy
nélküle sokszor járta az erdőt, néha napokig nem is tértek haza. – Nimb?
- Igen?
- Te mit szólsz az esőhöz?
- Furcsa. Ebben az évszakban ritka, hogy ennyire esik. Meg… maga az eső is más, mint amilyen lenni szokott.
Olyan…
- Milyen? – élénkült fel Ernu.
- Nem tudom… szomorú, és… és teli van emlékekkel.
- Így van – sóhajtott fel az öreg.
- Mit jelent ez? – kérdezte Ragur.
- Az ősök szellemei – hangzott a válasz. – Gyertek, mutatok nektek valamit.
Felállt, és kiment az előszobába. Ragur és Nimb követte.
Az ajtó csukódására a két kicsi is felfigyelt. Anyjukra néztek, s látván, hogy Reját nem mozdul, folytatták a játékot.
Reját az ablaknál állt, s szomorúan nézte az esőt. Egyszer ennek is el kellett jönnie – gondolta. Az ősök kapuja
kinyílt, s a szellemek kiszabadultak. Valakinek le kell zárnia a kaput. Le kell zárni, mert ha a szivárvány elszürkül, a
Fény népének, a „Ragur”-nak el kell hagynia ősi földjét. Azt pedig nem élnék túl.
De… miért pont ő? Miért pont Nimb az, akinek el kell mennie? Miért neki kell elmennie a szivárvány tövébe, a világ
végére? Miért, miért, miért? Persze, az ő ősei is közöttük vannak, de…
Reját keserűen felsóhajtott. Ugyan már, ki is várhatná egy anyától, hogy könnyedén elengedje egyetlen fiát olyan
messzire? Messze, messze, a hegyeken túlra, oda, ahol a nap lenyugszik, sőt még azon is túlra, a világ végére, el,
messze, a szivárvány tövébe, a másvilág kapujáig… Isten ne rója fel bűnömül, hogy féltem a fiamat… –
gondolta. Megfordult, nekitámaszkodott az ablakpárkánynak, és két kicsi lányát nézte. Ikrek voltak, néha még ő, az
anyjuk sem tudta, melyikre szól rá. Egyvalaki volt mindig biztos abban, melyik melyik: a bátyjuk. – Haj, mindig
visszakanyarodik hozzá a gondolata… bármire gondol, mindig Nimbnél lyukad ki.
Mennyire más lett. Hogy megváltozott. Bár sosem volt ilyen szeles, mint a két kicsi, azért ő is eleven fiúcska volt. És
mégis, hogy megkomolyodott. Igen, egészen olyan, mint az apja volt, mikor megismerte. Hollófekete hajú, acélkék
szemű, komoly, de mégis vidám, nem túl magas, de nem is túl alacsony, idevalósi, de mégsem evilági fiatalember.
Pont olyan, amilyen egy leány szívét megdobogtatta. És Ragur annyi leány közül őt választotta.
De azóta fordult egyet a világ. S bár a lányok ízlése nem változott sokat, az emberek világnézete igen. Nem félnek,
de azért egy kicsit tartanak az ilyen emberektől. Bár a leány kacsintgat feléje, szülei nem engedik, hogy kedvese
legyen. Igaz, ami igaz, Nimbet nem nagyon érdeklik a falubéli lányok. Kivéve talán a szomszédék nagyobbik
lánya…
A szomszédék, Ajgur, Kire és két lányuk szintén az erdő mellett éltek, csak az északi oldalon. Ajgur apja az öregúr
tanítványa volt, mikor annyi lehetett, mint most Nimb. Aztán az erdőt felosztották: Ajgur apjáé lett az északi rész,
míg ők maradtak a déli oldalon. Csak hát… Ajgurnak két lánya van, fia pedig egy sem. A kisebbik, Ajiz nyolcéves, míg
Ajra 18, mint Nimb. Szép leányzó… – gondolta Reját. – Adná az ég, hogy ezt Nimb is
észrevegye…
«»
Nimb csendesen becsukta az ajtót maga mögött. Dédapja szobájában már sokszor járt, ám a kicsi, titkos kamrában
még soha.
Sötét volt benn. Fülledt. Meleg. Az ajtóval szemben egy asztal, egy oltár állt, fekete terítővel leborítva. Két oldalán
egy-egy gyertya égett. Jobboldalt vörös, baloldalt zöld. Sápadt fényük világított csak a kis szobában, s a két füstölő
végén izzó kis parázs, mik a gyertyák mellett álltak. Az asztal közepén, a gyertyák és a füstölők között vízzel teli,
nagy agyagtál állt.
Ernu intett Ragurnak és Nimbnek, hogy lépjenek közelebb. Körbeállták a tálat. Az öregúr fogott egy harmadik, egy
fekete gyertyát, ami eddig az asztal mögött, egy magas, réz gyertyatartóban állt. Vastagabb volt, mint a másik kettő,
és alacsonyabb náluk. Kivette a tartóból, várt egy kicsit, aztán három csepp viaszt csöppentett a vízbe.
Ahogy a viasz a vízbe hullott, felsistergett, és köddé vált. Nimb ijedten hőkölt hátra. Bal kezén érezte, ahogy a
viaszcseppek égetnek, s ahogy rápillantott, látta, hogy az égés nyomai megmaradtak kezén.
- Nézd – húzta vissza apja a tálhoz, és a vízre mutatott.
A remegő víztükör kivilágosodott, az agyagtál feneke eltűnt, s mint egy kerek ablak, olyan volt. Mintha ott lettek
volna ők is, egy ember szemein keresztül látták a világot. Magas, szürkésfehér épületet láttak, előtte lépcsősorral. Az
ember felrohant rajta. Belökte a hatalmas, díszes kaput, és belépett egy nagy terembe. Sötét volt. Félhomály. Aztán
valami elkezdett derengeni a távolban. A fény egyre erősebb lett, egyre közeledet… ragyogó szellemalakok voltak…
több százan… több ezren… és csak jöttek, jöttek, jöttek…
- Ébredj, gyermekem – szólítgatta Ernu. Nimb zihálva ült föl.
- Meghalt? – ez volt az első kérdése.
- Regaart, az ősök kapujának ember-őrzőjét nem lehet megölni – szólt csendesen Ragur. – A szellemek birodalmában,
ott, amit most láttál, ott ő élet-halál ura lehetne, ha létezne ott élet és halál. Ám itt, a mi világunkban nem tehet
semmit.
- És? – Nimb nem értett semmit.
- Segíteni kell neki, hogy a szellemek visszatérhessenek oda, ahová tartoznak – mondta az öreg.
- És? – Nimb még mindig nem értett semmit.
- Neked kell segítened neki, hogy lezárhassa a kaput.
- Na ne…
«»
Ajra megbotlott egy kidőlt fatörzsben és hasra esett. Bosszúsan tápászkodott fel. Tippo gyorsan összegurította a lány
tarisznyájából elgurult három szép, nagy, pirosló almát, amit anyja, Kire asszony adott neki.
- Kösz – sóhajtott a lány. – Ez meg hova tűnt? – nézett az üres ösvényre. Nimb újra eltűnt, immár nem először. Igaz
is, az erdőben lépéselőnyben volt Ajrával szemben. A lány mérgesen ült le a fatörzs tövébe.
- Csak tudnám, mi szükség van erre. Egyedül is el tudna menni ahhoz a kapuhoz – morogta.
- Az öregúr szerint mindkettőtökre szükség van – mondta Tippo.
Ajra sóhajtott, állát térdére támasztotta. Két karját összekulcsolta felhúzott lábai körül. Fáradt volt. Szólni kéne
Nimbnek, hogy álljunk meg pihenni… – gondolta. – Most mindjárt előbukkan a fák közül, hogy hol vagyunk már. Most
mindjárt… Na, miért nem jössz?
- Tippo! Hol van Nimb? – kapta fel a fejét.
Felpattantak, és rohanni kezdtek az ösvényen. Négy napja mentek már, de Nimb eddig még egyszer sem tűnt el ilyen
hosszú időre. Ajra kezdett komolyan megrémülni. Hol lehet? Végül kétségbeesetten lerogyott egy fűzfa tövébe.
- Miért csinálja ezt? – fakadt ki sírva.
- Ajgur azt mondta, jó lovas vagy – hallatszott háta mögött egy hang. Ajra felugrott:
- Hol voltál?
- Gyere – mondta Nimb, és elindult a fák közé.
A lány letörölte arcát, és utána indult. Tippo követte. Nimb egy tisztásra vezette őket, egy kis patak mellé. Egy fához
kötve két ló álldogált. A fehér békésen legelészett, viszont a másik, a sárga nem igazán örült a helyzetnek, s ezen
érzéseinek bizony hangot is adott.
- Hallgass! – szólt rá Nimb, majd a lányhoz fordult: – Ha nem probléma, a fehér lesz a tiéd.
- Jó – bólintott a lány.
- A neve Ho, kétéves csikó.
- És a másik?
- A testvére, Ra. Egyidősek.
- Honnan szerezted őket?
- Két évvel ezelőtt egy lókupec járt a falunkban, és az egyik kancája úgy döntött, az erdő közepén szándékozik
megelleni. Ráadásul egyszerre kettőt! – Hallottál már ilyet? – Na, szóval nekem kellett segítenem. A kereskedő
gazdag volt, és megmondta, hogy pár év múlva eljöhetek a két csikóért, mert nekem adja őket.
- És ma eljöttél értük.
- El. Sietnünk kell, még ma el szeretnék jutni Rakihoz, a javasasszonyhoz.
- Messze van? – kérdezte Tippo.
- Lovon nem annyira. Ho elviseli, ha te is felülsz rá Ajrával, úgyhogy tudunk gyorsan is menni. Apád szerint jól
lovagolsz.
- Aha. Megyünk?
- Megyünk – és Nimb – napok óta most először – elmosolyodott. Segített a lánynak felülni a ló hátára, aztán megfogta
a kutyát, és őt is fellendítette az ölébe.
- Jó így? – kérdezte Ajra.
- Aha – bólintott Tippo. Nimb megsimogatta a kutya kócos fejét.
- Légy jó, kölyök.
- Ne nevezz kölyöknek!
- Miért?
- Inkább én lehetnék az, aki téged kölyöknek hív!
Nimb döbbenten hőkölt hátra. A rohadt életbe! Más se hiányzott nekem… – de minden balsejtelme ellenére
nem szólt semmit.
- Induljatok! – mondta.
- És te? – kérdezte a lány.
- Utolérlek, menjetek csak!
Ajra irányba állította a lovat: – Hajrá! – és Ho ügetve elindult az ösvény felé.
- Egyenesen az úton tovább! – kiáltott utánuk Nimb.
Pillanatok alatt kiértek az útra, majd jobbra fordultak. Ho innen már biztos lábbal ment tovább: ki az erdőből, végig a
virágos mezőn, fel, fel a dombtetőre…
- Állj meg! – szólt a lány. – Milyen szép!
A dombon túl gyönyörű rét terült el. Virágzott a búzavirág, a pipacs, a különféle tarka vadvirágok, pillangók,
vadmadarak kergetőztek a mező fölött. S a nap, az aranyos Napisten magasan az ég tetejéről mosolygott le népére
szomorú, de szerető mosolyával.
- Szép – szimatolt bele a levegőbe Tippo. – És szomorú…
- Szép – helyeselt mellettük Nimb.
- Már itt is vagy? – csodálkozott Tippo.
- Mint látod… látjátok azokat a dombokat? Messze, a láthatáron.
- Aha.
- A dombokon túl, az erdőben, egy házban él Raki. Addig szeretnék még ma eljutni.
- És aztán?
- Aztán? A szivárvány tövébe.
- A kapuig.
- A kapuig.
- Akkor mire várunk még? – mosolygott Ajra, és megindította lovát. Nimb várt még egy kicsit, nézte a lányt, ahogy
levágtat a dombon, ölében a kiskutyával. Nézte lobogó barna haját, a széltől kipirult orcáját, csillogó szemeit. Nézte
karcsú derekát, formás alakját, kecses kis kezeit. Piros ajkát… Istenem, de gyönyörű… – gondolta. Megrázta a
fejét. Nem, most nincs itt az ideje. Lesz rá alkalmad, hogy elmondd neki, amit akarsz!
- Induljunk, Ra! – mondta, és utánuk eredt.
Csak ne lennék ilyen gyáva… de hát előbb-utóbb úgyis meg kell tudniuk az igazat! Ez a dög már sejti… ostoba
kutya, csak tudnám, kicsoda vagy és miért jössz velünk! Mindegy, ne gondolj erre. Inkább azon gondolkozz, hogy
kelünk át a tengeren! Raki talán tud majd segíteni…
«»
Tippo vidáman ugrott le Ho hátáról.
- Végre – mondta. – Már azt hittem, sose lesz ennek vége. Nem olyan kényelmes így zötykölődni…
- Neked nem is kell – szólt közbe halkan Nimb. – Nem muszáj mindig ilyen alakban lenned, igaz?
- Hogy? – csodálkozott Ajra, és a kutyára nézett.
- Ostoba emberfattyú! Miért árultál el? – kiáltotta mérgesen a kutya.
- Te árultad el magad – válaszolt Nimb. – Az a fenenagy önérzeted, amikor kölyöknek neveztelek! Akkor árultad el,
hogy démon vagy. A nevedet pedig most. Lilith vagy. Démon, méghozzá nem is akármilyen. Egy succubus a föld alá
bújna szégyenében, ha meglátja, hogy lepipálod a saját mesterségében!
- Igaz ez? – kérdezte remegő hangon Ajra.
Tippo bólintott. Szeme vörösen felizzott, teste felragyogott, ahogy készült visszaváltozni. Aztán alakja megnőtt,
egyre magasabb lett, s végül egy kisleány állt előttük. Gyermeknek tűnt, ám ahogy szeme megvillant, abban többszáz
év tudása és tapasztalata látszott.
- Talált – kacagott fel csilingelő hangon. – Gondoltam, hogy nem lesz könnyű dolgom veletek. Ragur sem volt soha
ostoba ember, te sem vagy az. De arra már nem számítottam, hogy ennyiből leleplezel. Óvatlan voltam, elszóltam
magam.
- Ennyiből hogy jöttél rá? – kérdezte Ajra.
- Vannak dolgok, amik nem változnak. Ilyen a démonok természete. Aki kötekedő volt, az is marad. Aki hiú volt, az is
marad – mondta Nimb. Aztán még hozzátette csendesen: – Aki ribanc volt, ribanc is marad…
- Szépen bemutattál a kis hölgynek – jegyezte meg epésen Lilith. – Egyébként sajnálom, hogy átvertelek titeket. Ne
aggódjatok, az igazi Tippo otthon van Ajizzal. De ez most muszáj volt. Biztonságban akartunk tudni titeket.
- Minket? Kiket? És miért? – kérdezte Ajra.
- Titeket! Fontosak vagytok a számunkra. A démonoknak, a lidérceknek és a halottaknak egyaránt.
- Halottaknak?
- Az ősök lelkeinek. Lehet, hogy most jó nekik, hogy kiszabadultak, de… nem sokáig. Belefáradnak. Megkeserednek.
Még jobban, mint eddig. A világotokról nem is szólva.
- Mire gondolsz? – kérdezte Nimb.
- Raki majd megmutatja – mosolygott titokzatosan Lilith-Tippo.
- Mit jelent ez? – Nimb most már teljesen a lány felé fordult.
- Raki megmondja.
- Mit jelent? – lángolt fel Nimb szeme, és megfogta a bal csuklójára tekert bőrszíjat (Ajra ekkor kezdett gyanakodni
arra, hogy ez a szíj nem csupán ékszer vagy családi ereklye lehet). Mindenesetre hatott: Lilith szemmel láthatóan
megrémült.
- Ne… nem mondhatom meg… – cincogta ijedten.
- Otthonról van szó? – kérdezte higgadtan Nimb.
- I… igen – bújt Ajra mögé a démon. Nimb visszafordult Rahoz.
- Nem bántalak – szólt hátra.
Lilith megkönnyebbülten lélegzett fel, majd kínos csönd állt be.
- Menjünk? – törte meg végül a csendet Ajra. Most Nimbből tört elő a megkönnyebbült sóhaj – hogy azért-e, mert
tovább akart indulni, de nem tudta, hogyan adja ezt elő, vagy hogy azért, mert nem tudta, hogy törje meg ezt a
csendet, nem tudni, de történetünkben nem is lényeges. Ami lényeges, az az, hogy bólintott:
- Jobb lesz. Elmúlt dél, és még hosszú az út.
Felült Rara, majd lenézett Lilithre. Az nem mondott semmit, csak várt. Várt, hogy Nimb parancsot adjon neki. Démon
volt, és egy démonnak ilyen helyzetben kell egy gazda. Ő pedig a jelek szerint Nimbet választotta.
- Nem én vagyok az – mondta azonban ő, és Ajrára pillantott. Lilith most a lányra nézett, aki már szintén a lován
ült.
- Gyere – nyúlt le érte Ajra. Megfogta a kisleány kezét, és felrántotta maga elé.
- De legközelebb próbálj meg nem átverni minket – mondta neki. Lilith arca felragyogott, ez a mondat egyenlő volt a
megbocsátással.
- Ígérem – bólintott. És ezt komolyan is gondolta. Kényelmesen elhelyezkedett Ajra előtt, megkapaszkodott Ho
sörényében, és várta az indulást. Ajra megfogta a kantárt, és ezzel át is karolta a kislányt.
- Ugye nem fogsz félni?
- Nem.
De azért egy kicsit aggódott.
«»
A Nap vörösen izzott a horizonton. Visszanézett még egyszer a szomorú világra, majd sírástól kivörösödött arcát
megmerítette a Nyugat tengerének hűs habjaiban.
- Francba! – Nimb megrántotta a kantárt a dombtetőn. – Most már nem állunk meg.
- Messze van még? – kérdezte Ajra.
- Fél-egy óra… Indulj! – mondta a fiú. Ajra furcsán nézett Lilithre:
- Mi van vele? Mi a baja?
- Nem tudom – mondta Lilith.
- Megint nem mondasz igazat.
- Tudom – sóhajtotta szomorúan. – Ígérem, elmondom. De nem most. Majd Rakinál, ha emlékeztetsz rá. Jó?
- Jó. Ne sírj.
- Nem sírok.
- Indulj, Ho. Te meg mondom, hogy ne sírj…
«»
Feljött már a Hold, mire megérkeztek Raki erdejébe. A fák közt Nimb sétára fogta lovát. Belemarkolt Ra dús barna
sörényébe, a kantár helyett a ló nyakára támaszkodott.
- Zihál – súgta Ajra aggódva.
- Csak érnénk már oda – szorongott Lilith.
- Még most sem akarod elárulni, mi baja?
- Nem. Na jó. Haldoklik. Ezt te is látod, nemde?
- Ennyire súlyos?
- Már azóta ez van, mióta kinyílt a kapu.
- Nem értem az összefüggést.
- Majd elmagyarázom.
- Nem magyarázol te semmit! – szólt hátra rekedten Nimb. Aztán megtorpant: a fák közül egy alacsony, kövérkés alak
vált ki. Ahogy a holdfény megvilágította, Ajra felismerte, mi az: egy öregasszony, aki cipel valamit a hátán. Egy köteg
rőzsét.
- Segítsünk, Raki?
Az alak felpillantott.
- Áh, ti vagytok azok… Jertek velem – mondta.
- Ne segítsünk? – szállt le lováról Nimb, de abban a pillanatban megtántorodott, hogy lovába kapaszkodva tudott állva
maradni.
- Nonono! Annyira öreg még nem vagyok! – fenyegette meg mutatóujjával tréfásan a fiút. – Jertek szépen,
kedveseim.
Szótlanul követték az asszonyt egy kis házikóig. A lovakat elengedték – Raki megnyugtatta őket, hogy itt, az erdőben
senki és semmi nem bánthatja az állatokat, elcsatangolni meg úgysem fognak –, aztán bementek a házba. A fényben
Ajra rájött: tévedett, vendéglátójuk bizony nem öregasszony. Ugyan nem fiatal már, de még nem is öreg. A hátán
cipelt rőzsét gondosan bele tette a kandalló mellett álló faládába, miközben vendégeit az asztal felé terelgette.
Ők kaptak az alkalmon, és leültek (Nimb inkább lerogyott) egy-egy székre. Raki térült-fordult, s előkerültek a tányérok
is az evőeszközökkel együtt.
- Már vártalak titeket – mondta mosolyogva.
- Honnan tudtad, hogy jövünk? – kérdezte Ajra, miközben Raki elétett egy tányért az asztala.
- A föld, a víz, a tűz és a levegő mondta – hangzott a felelet a kandalló felől. De már jött is vissza a fazékkal, és
mindenkinek mert az ételből. – Egyetek csak, kedveseim. Jót fog tenni mindnyájatoknak – és megsimogatta Nimb
sápadt arcát.
- És a kártyáid? – kérdezte a démon.
- Ha az ötödik mást mond, mint a többi négy, hazudik. Nem láttam értelmét, hogy megkérdezzem.
- Milyen igaz – kuncogott Lilith. Aztán elkomorodott, ahogy Nimb felé fordult. Az sápadtan, üres tekintettel bámult a
semmibe, miközben szórakozottan kevergette a forró levest.
- Jól érzed magad, gyermekem? – kérdezte Raki. Nimb a nő szavára magához tért.
- Aha, persze… – és nekilátott az ételnek.
Vacsora után röviden megtárgyalták, mi is történt ezidáig, és most már Nimb is kimondta: fogalma sincs, hogy
keljenek át a tengeren. Ezen viszont Raki tudott segíteni:
- Ha az erdőben mentek tovább erre, amerre vezet az ösvény, kiértek a Lil folyóhoz. Ha elindultok lefelé, holnap estig
eléritek a torkolatját, ahol is unokafivérem, Yuuhi és asszonya él. Ők segíteni fognak nektek, hisz az öreg Ernunak
megígérték. De addig is…
- Apropó, ígéret! – kapta föl a fejét Nimb. – Lilith tartozik nekem egy magyarázattal!
Tartozik igen, de hol van? Mert itt ugyan nincs! – néztek körül csodálkozva. Lilith eltűnt!
Nimb ezt nem vette különösképp a szívére, de a két nőt nyugtalanította a dolog. Ám a lány még sokáig nem ért
vissza, így lassan mindnyájan nyugovóra tértek.
«»
- Affene, affene, affene – kántálta Lilith megállás nélkül, valószínűleg, hogy próbálja megnyugtatni magát;
egyébként nem sok sikerrel. Most sólyom alakját vette magára, villámként hasította a levegőt, hogy mielőbb
visszaérjen elindulásuk pontjára, az erdészlakhoz, Ernuhoz. Végre megpillantotta a kis kunyhót, és ereszkedni
kezdett.
- Ernu! – sikoltotta. Látta, hogy nagyon nagy a baj. Az ajtó tárva-nyitva, bent pedig egy teremtett lelket sem
talált.
Fullasztó meleg volt, és mindenfelé füst terjengett. Valamerre már égett a ház.
- Itt kell, hogy légy, Ernu, itt kell, hogy légy! – mondta magában. Szobáról szobára járt, de sehol nem találta sem őt,
sem pedig a tűzfészket. Csak legutoljára bukkant rá a kis rejtett kamrára.
Nehéz tömjénillat csapta meg az orrát. Itt nem lehetett érezni a füstszagot, csak a füstölőét. Körülnézett. Jobbra a
padlón Ragur feküdt. Halott volt. Balra Ernu teste hevert, ő még élt.
- Ernu! – emelte fel a lány az öreget. – Ernu, Nimb meg fog halni! Engedd el! Engedjétek el! Nem lesz elég az ereje,
hegy lezárja a kaput! Nem tudja fenntartani a kapcsolatot! Hallod?
- Én nem… törd össze a tálat… én nem tudom… törd össze…
Lilith felpillantott: Ernu az oltáron álló agyagtálra mutatott. A lány odalépett az oltárhoz, belenézett a tálba. Abban
Raki kunyhójának szobája látszott. A két férfi Nimben keresztül tartotta figyelemmel az eseményeket, csakhogy ő ezt
már nem bírta erővel, mert a kapcsolat fenntartása mindkét féltől energiát igényel. Az igazi baj azonban nem ez volt
Nimbbel. Ő ugyanis Regaar, a kapuőr reinkarnációja, s mivel most Regaart fogva tartják, folyamatosan gyengül. És
vele együtt Nimb is.
De hogy itt mi történhetett? Ragur egy vértócsa közepén feküdt, torka elvágva, s az öreg is száz sebből vérzett…
- Törd már össze…
Lilith összeszedte magát, és egy határozott mozdulattal lesöpörte a tálat az asztalról. Az millió darabra tört, ám a
tállal együtt a gyertyák is leborultak az oltárról.
- Francba! – kiáltotta, ahogy tüzet fogott a terítő. Odaugrott az öreghez: – Ernu, hol van Reját? Hol vannak a kicsik?
Hol vannak?
De az öreg már nem felelt. Lilith kirohant a szobából, ki az előszobába. Lángok. Lángok mindenütt. Franc! –
gondolta. Összeszedte minden erejét, és felfelé, a tetőt áttörve próbált kiszabadulni. Sikerült is. Fentről, a levegőből
már látta: démoni lelkek suhannak el a ház felől a szélrózsa minden irányába.
- Erre megy ki a játék! – bólintott Lilith. – Megöltétek őket, hogy ne tudjanak segíteni, ha kell…
«»
Már felkelt a nap, mire visszaért a kunyhóhoz. Nimb és Ajra már indulásra készen várta.
- Mehetünk?
- Tőlem – vont vállat a démon. Felugrott Ajra elé.
- Minden jót, gyermekeim! – búcsúzott Raki. – Az isten áldjon benneteket!
- Viszlát! – intett hátra a két lány.
- Cirtus, ugye? – kérdezte még Nimb.
- Cirtus és Yuuhi.
- Megjegyeztem. Szia! – aztán ő is eltűnt a javasasszony szeme elől. Odacaplatott a lányok mellé, belenyúlt
tarisznyájába, és egy almát vett elő:
- Egy démonnak sem árt, ha eszik valamit reggelire – nyomta Lilith kezébe a gyümölcsöt.
- Ó, köszi! – derült fel a leányka arca.
- Anyáról és a kicsikről mit tudsz?
- Femmit… – felelte ő teli szájjal. Aztán észbe kapott, lenyelte a falatot, és folytatta. – Semmit. Ernu már nem
mondott róluk semmit. Mindenesetre ott nem voltak.
- És ő? – kérdezte Ajra.
- Mármint Ernu? Ernu meghalt. Ahogy Ragur is. Lemészárolták őket. A házat pedig felgyújtották.
- Lelkek?
- Lelkek. Nem akarnak békében megnyugodni. Inkább megölnek mindenkit, de nem akarnak visszamenni az alvilágba.
Ostobák… – csóválta meg a fejét, és tovább ette az almát. – De ők szívják meg a…
- Teli szájjal ne beszélj! – mordult fel valaki Lilith orra előtt.
- És főleg ne köpködj! – tette hozzá még valaki.
- Jesszus, ez beszél! – kiáltott fel döbbenten Ajra.
- Beszél, beszél, még szép, hogy beszél! – folytatta méltatlankodva az első hang. – Mit várnál attól a lótól, aki a régi
Rau-ménes legendás vezérének, Rének a leszármazottja?
- Ugyan, hagyd! – legyintett volna a második hang tulajdonosa, ha lett volna keze. – Ezek úgysem hallottak a nagy
Réről. Pedig micsoda paripa lehetett! Emlékszel, anyánk mennyit mesélt róla…?
- Kuss – utasította rendre cseverésző lovait Nimb. – A lábatok járjon, ne a szátok!
- Jól van, na, jól van! Csigavér, öregem, csigavér! Megyünk mi! – mondta Ra. – Milyen messze van egyébként az a
folyó, amiről az öreglány beszélt?
- Először is: az nem öreglány, hanem a Fény legtiszteletreméltóbb javasasszonya, Raki. Másodszor: tudja a
rosseb.
«»
Folyt. köv:)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
