Ragur
A fény népe
Második rész
Órákig ballagtak még a fák között, és az erdő nem akart ritkulni, sőt. Mintha egyre mélyebbre, egyre sűrűbbre mentek volna. Igen, mintha közeledtek volna a világ végéhez. A nyugati szél sós illatot hozott a tenger felől, a hullámok morajlását szinte hallották. Szédelegtek. Pedig tudták, hogy a tenger még messze van…
- Álljunk meg! – szólt Nimb. – Pihenjünk. Nehezebb, mint gondoltam.
- Ne, nem állhatunk meg! – rázta a fejét Lilith. – Még rosszabb lesz. Nem, most már menjünk. Nem lehet olyan messze… Nimb, menjünk!
- Menjünk, én félek! – szólalt meg Ajra is. Nimb bizonytalanul nézett a két lányra. Mindkettejük szemében ott ült a félelem.
- Ra? – kérdezte a lovat.
- O - lál - lá! Most már beszélhetek?
- Ra! – szóltak rá egyszerre hárman (Ho szelíd természetéhez hűen nem vett részt a veszekedésben).
- Jó-jó. Mi a kérdés?
- Szerinted menjünk?
- Nos… szerénységem véleménye szerint… – itt egy rövid hatásszünet következett, aztán elordította magát: – Futás!
Ra ötletét ellenjavaslat nélkül, azonnal és egyöntetűen mindenki elfogadta, úgyhogy mint a villám vágtattak végig az ösvényen. Most már Ajra is érezte: követi őket valami. Követi, mégpedig nagyon gyorsan. Hátra pillantott.
- Ne nézz hátra! – szólt rá Lilith. – Kiszállok.
- Mi?
A kislány alakja elhomályosult, olyanná vált, mint egy szellem. Felemelkedett, aztán alakja kezdett átváltozni.
- Menjetek! – kiáltotta társainak. Nimb hátrafordult, megállt, mire Ajra is megtorpant. A fiú intett neki, hogy menjen, de ő nem mozdult. Dermedten nézte Lilithet.
- Szellemsárkány – sziszegte Nimb dühösen. – Hogy a fene esne beléd is meg a hülye bátyádba, egy igaz szavatok nem volt hozzám…
Mert Lilith sárkány alakját vette magára. A szellemsárkány kavargott egy ideig a lelkek között, aztán kitátotta száját, és szellemtüzet okádott rájuk. Erre néhány lélek meghátrált, a többi azonban nem mozdult.
- Kevés – csóválta meg a fejét Nimb.
- Hogy érted ezt? – nézett rá ijedten Ajra.
- Ne csináld, napok óta ez az első alkalom, hogy tényleg nincs okod félni! – szólt rá a fiú. Csuklójáról letekerte a ráhurkolt bőrszíjat, és a lelkek felé hajította. Ahogy repült a szíj, két vége újra összekapcsolódott, és elkezdett forogni, mint egy küllők nélküli kerék. Aztán ahogy a szellemek közé ért, felragyogott, és vakító fény áradt ki belőle. A szellemek rémülten rikoltottak fel, menekülni próbáltak, ám hiába. A szíj örvénye magába szívta mind.
A terv azonban nem volt tökéletes: az örvény megpróbálta Lilithet is magába szippantani. A lány rémülten kezdett távolodni a Seet-től (így hívják ugyanis az ilyen „szellem-gyűjtő” szíjakat).
- Változz vissza! – kiáltotta Nimb. – A szellemeket gyűjti csak be!
Lilith azon nyomban visszaváltozott emberi formába, ez azonban azzal járt, hogy – mivel sárkányként a levegőben lebegett – arccal a földre puffant.
- Bassza meg! – csapott öklével a földre, ám ezzel csak azt érte el, hogy a keze is megfájdult. Eddigre a csatatéren is megszűnt minden mozgás. A szíj elvégezte dolgát. Fénye kialudt, és lehullt a földre ő is.
Ajra dermedten nézte a történteket. Nimb nyugodtan leszállt a lóról, s az ideiglenes harctér közepére ment. Felemelte a bőrszíjat, és visszatekerte csuklójára. Aztán odalépett a kislányhoz.
- Minden rendben?
- Ja – mondta fáradtan a lány.
- A büdös életben nem voltál hozzám őszinte – mondta Nimb szemrehányó hangon. – Sem te, sem a bátyád.
- Öcsém… – vágott közbe Lilith.
- Lényegtelen. Még azt sem mondtátok el, hogy szellemsárkányok vagytok.
- Van testvéred? – csodálkozott Ajra.
- Aha – bólintott Lilith. – Csodálom, hogy még nincs itt. Ő az erdő démona.
- Kettejük között az a különbség, hogy Dimitri kevésbé hülye – jegyezte meg epésen Nimb. – Na, menjünk. Lesz időnk gondolkozni azon, hogy miért nem boldogultál velük.
- Gyerekek, jobb lesz, ha kapkodjátok a csülkeiteket, mert kezdődik a következő menet! – hallották Ra gunyoros hangját.
- Újak jönnek – mondta Ajra. – Tűnés!
Felugrottak a lovakra, és indultak volna, de az ösvényt újabb szellemek állták el.
- Francba! – zuhant a földre Nimb, ahogy a megrémült Ra hirtelen irányt váltott, ezzel kibillentve lovasát az egyensúlyból.
- Le! – kiáltott valaki a fiúra. Fekete ló vágtatott elő a fák közül. Lovasa szintén fekete volt, sőt, még a kardja is. A kardot megsuhintotta a szellemek felé, s azok riadtan rebbentek szét. Aztán a lovas megfordult, és a Nimb körül ólálkodó szellemek felé indult. Átugrott a fiún, a szellemek rémülten ugrottak szét.
- Seet! – kiáltotta az idegen. Nimb kapcsolt, levette a bőrszíjat, és felé hajította. Az idegen azonnal leugrott a lóról, és mögéje bújt – látszott, hogy Lilithhez hasonlóan őt is megviseli az ereje.
Ahogy a Seet fénye kialudt, lova kantárába kapaszkodva feléjük fordult. Szép arcú, hosszú, egyenes hajú fiatalember volt talpig feketében. Arca sápadt volt és rosszkedvű, szeme fáradtan csillogott.
- Nem esett bajotok?
Nimb ekkor már ott állt mellette, épp a Seet visszahelyezésével foglalatoskodott. Megrázta a fejét, ahogy az idegen rápillantott.
- Nem – felelt Ajra.
Lilith leugrott Ho hátáról, és odament a fekete fiúhoz.
- De jó, hogy itt vagy, Dimitri! – mondta.
- Ezt a mondatot megjegyeztem. De miért vagy ilyen alakban? – hangzott a felelet.
- Csak.
- Ne szórakozz!
Lilith sóhajtott egyet: – Na jó.
- Így már mindjárt más – bólintott Dimitri.
Ajra Nimbre neézett. Annak szeme megvillant, szinte szikrákat szórt, ahogy Lilithre nézett. Mert a lány tényleg más volt. Nem volt kislány többé, hanem egy gyönyörű, 25 körüli nő. Aranyhaja leért egész a derekáig, gyönyörű kék mandulaszemeit egyenesen testvérére szegezte. Csodaszép leány volt, ám azt mindenki látta, hogy… nos… nem éppen a tisztesség mintaképe. Ahogy Nimb is mondta: egy succubus elbújhatna mellette.
- Hova mentek? – váltott témát Dimitri.
- Yuuhihoz és Cirtushoz – felelt Nimb. – Raki küldött hozzájuk.
Az idegen bólintott: – Gyertek. Ezek most egy ideig nem jönnek vissza. Addig menjünk. Lilith, ülj fel – mutatott lovára.
- Nem, te ülj rá. Én eddig egész végig Ajrán lógtam – rázta meg a fejét a lány.
- Ajrán? Hmpf, kacagnom kell – zsörtölődött Ra. – Inkább az én drága bátyámon!
- Na ne, még egy Ré-utód? – sopánkodott Dimitri a ló hallatán.
- Nem egy – javította ki Nimb. – Kettő.
Dimitri reményt vesztetten sóhajtott: – Három. Istenem, végy magadhoz. Feladom – és felugrott lova hátára.
- Csak tudnám, mi bajod van a Ré-utódokkal – kérdezte ő, Est.
- Még te kérded? – vágott vissza a démon.
- Nyugi, fiúk! – szólt rájuk Lilith.
- Kikérem magamnak, én lány vagyok! – nyerített a ló.
- Hé, szivi, csigavér! – szólt Ra, és megeresztett egy hatalmas ló-vigyort Est felé.
«»
Lilith megtorpant.
- Mi van? – kérdezte Ajra.
- Jönnek.
- Ugorj föl – mondta Dimitri. Felkapta a lányt, és vágtatni kezdtek.
- Nem lesz ez jó, Dim, kiszállok! – kiabálta testvére fülébe Lilith.
- Nem tudsz ellenük harcolni!
- Tudom, de Est nem bír el kettőnket! – azzal felvette hőn szeretett sólyomalakját. Ahogy haladtak, az út két oldalán, a fák között hirtelen észrevettek egy-egy szépen faragott kopjafát.
- Francba! – káromkodott Dimitri. Hamarost cifrábbakat is mondott, amikor bekerítették őket.
- Menj arrébb – lökte arrébb Lilith Ajrát. – És ne menj messze tőlem!
A két fiú is leugrott a lóról. Dimitri előhúzta kardját, és várakozón fürkészte a fákat. Sehol semmi mozgás. Nimbre nézett, aki bizonytalan pillantásokat vetett rá. A démon csizmája szárából elővett egy tőrt, és odanyújtotta a fiúnak.
- Tied. Attól tartok, még hasznát veszed. A Seetet meg csak akkor használd, ha szólunk. De akkor azonnal.
Nimb bólintott. Most már minden irányból lehetett érezni a lelkek közeledtét. Jöttek, egyre közeledtek, néha már érezték a kísérteties leheletet, ami őket környezte.
- Lil, fölötted!
A démon csapott egyet fölfelé – eggyel kevesebb. Erre valamennyien előrontottak a fák körül. Nem a lányokat, inkább a két fiút támadták sokan. Szerencsére Nimb hamar rájött, hogy kell használni a Dimitritől kapott tőrt. Az volt benne a különleges, hogy bármilyen fegyverré át tudott változni. Eleinte az okozott gondot, hogy másodpercenként változtatta hosszúságát, de miután Nimb rájött, hogyan irányítsa tudatosan, nyugton maradt. Azonban ez nem volt elég. Nimb nem volt tapasztalt harcos, és így az ember fia nem sokra megy, ha tíz lélek támad rá egyszerre.
- Lil, a fiú! – kiáltotta Dimitri két vágás között. Lilith odapillantott: Nimbet teljesen körbevették a lelkek.
- Seet – mondta a lány.
De Nimb gondolt egyet, és nem tekerte le a szíjat. Karját az ég felé emelte, és minden erejével azon volt, hogy felébressze így is a Seet hatalmát. Gyerünk! No, mire vársz? – szólongatta. A lelkek egyre közelebb és közelebb értek hozzá, ereje egyre fogyott. Basszus, gyere elő, most azonnal!
Nimb egyértelmű parancsának nem tudott ellenállni, elemi erővel tört elő az örvény. De a fiú már tudta, amit a két démon nem: most ő a főnök. Uralta az örvényt, uralta az erejét. A lelkek sikoltozva próbáltak menekülni, de mindhiába: Seet magába szívta mind. Amikor mind eltűnt, Nimb összezárta tenyerét, és elrekesztette az örvényt.
- Azannya… – hüledezett Lilith.
- Ügyes – bólintott elismerően a másik démon. – Ajra? Nem bántottak?
- Lilith itt volt – rázta a fejét a lány.
- Akkor jól van.
- Dim, ez – kezdte Nimb a fegyverre mutatva – tényleg…
- Amit mondtam, megmondtam. Tiéd. De most menjünk. Ez már nem az én erdőm.
Aztán a következő pillanatban hatalmas erő csapta hátra, egyenesen egy óriási tölgyfának. Eszméletlenül zuhant le a földre.
- Dimitri! – kiáltotta Lilith. De aztán megbánta, mert ugyanez az erő őket hármukat is megtaszította – szerencsére gyengébben. Ahogy Nimb magához tért első döbbenetéből, ijedten hőkölt hátra. Óriási kard hegye lebegett az orra előtt, s markolatát fenséges, erőteljes lélek, egy halott démon fogta.
- Ragur fia, eh? – mondta.
- Én…
- Az vagy, le sem tagadhatod.
- Nem is akartam… – Nimb kitörölte szeméből a vért (az esés után egy fa mellett ért földet, és a fa kérge homlokát jó hosszan felsértette).
- Hát… csak voltál – emelte fel a kardot az idegen, hogy lesújtson vele a fiú fejére.
Az utolsó pillanatban viszont egy kard megakasztotta a csapást.
- Őt hagyd! – mondta a kard tulajdonosa: egy nő.
- Leon! – dördült egy hang. – Megmondtam, hogy őket nem bánthatod!
A lélek rápillantott az érkezőre. Hát, ha a pillantással ölni lehetett volna, Leon az alvilág alvilágába került volna. A férfi szeméből olyan rettenetes harag sugárzott, hogy még Nimb is megrémült tőle. Leon lassan bólintott, azzal kardostul-mindenestül elenyészett.
- Huh – sóhajtott Nimb. Ajra odafutott hozzá:
- Nem esett bajod? – A fiú megrázta a fejét.
- Többiek?
- Lilith úgy látom, rendben van – segítette fel Nimbet az idegen nő. Megsimította a fiú arcát. – Hm… Ragur vére – mosolygott.
- Tara, nézd meg Dimitrit – lépett oda hozzájuk a férfi.
A lány felállt, és átsétált a tölgyfához. Nimb és Ajra ijedten nézett össze: Mi lehet vele? Hát, nem sok jó. Magánál volt ugyan, de ereje alig volt.
- Dimitri! – szólította meg.
- Tara? – kapta fel ő a fejét. – Hogy kerülsz te ide?
- Nem mindegy? Itt vagyok. És ez a lényeg… – és megcsókolta.
A férfi halványan elmosolyodott, aztán Ajráékhoz fordult:
- Raki küldött hozzám, igaz? – kérdezte.
- Mi? Ja, igen… – válaszolt Nimb. – Tehát te vagy Yuuhi.
Felállt, leporolta ruháját, és megint kitörölte a szeméből a vért. Yuuhi odalépett hozzá, megnézte homlokán a sebet.
- Cirtus ezt majd ellátja. Dimitri, megvagy?
- Hm? – A fiú ekkor már ott állt mellettük egyik oldalán nővérével, másik oldalán Tarával.
- Nem sérültél meg?
- Nem.
- Akkor gyertek. Láttátok, Leon hogy tartja be a szavát.
- Veled nem mer szembeszállni, apa – szólalt meg Tara.
- Eddig – nézett vissza lányára Yuuhi. – Eddig még nem mert. De ki tudja? Halottaknak meghalt a becsülete is.
- De tőled fél – vetette ellen Lilith.
- Sajnos, nem eléggé… Na, gyertek. Látom, lovaitok vannak. Lilith, ülj fel az enyémre. Nekem még van egy kis elintéznivalóm…
«»
Dimitri lassan végére ért hosszas elbeszélésének:
- Lilith azért nem tudott harcolni az erdőben, mert az az én erdőm. Csak én tudok ott szellemsárkánnyá válni, mert a családunkban én vagyok az elsőszülött…
-… én vagyok az elsőszülött… – vágott közbe Lilith.
-… én vagyok az elsőszülött fiú – mondta Dimitri zavartalanul. – Én örököltem a hatalmat az erdő fölött, és én tudok egyedül átváltozni. Vagyis csak tudtam.
- Miért? – kérdezte Nimb, és felszisszent, ahogy Cirtus rátette a sebére a gyógyfőzettel átitatott kendőt, és az csípni kezdett.
- Fogd rá a kendőt. Igen, kellemetlen – mondta halkan a nő –, de jót fog tenni. Megnyugtat, és enyhíti a fájdalmat. – megsimogatta a fiú arcát, és kiment a szobából.
- Az erdő én vagyok – mondta egyszerűen Dimitri. – Egyre többen vannak a lelkek, egyre jobban gyengítik az erdőt, és ezáltal engemet is. Lassan elérünk arra a szintre, amikor már én is teljesen elgyengülök.
- De miért csak fiú örökölhet? – kérdezte sértődötten Lilith. – Ez nem igazság!
- Mert a törvényt így hozta meg valamikor családotok első erdő-démona – felelt Tara.
- Látod, hogy Dimitri sem nagyon bírja – mondta Yuuhi. – Pedig ő démoni szemmel nézve is nagyon erős. Szerinted te hogy viselnéd?
- Jó, értem. – sóhajtott Lilith. Átment a szobán, és leült Dimitri mellé. – Fáj?
Testvére bólintott. Leon átka nagyon erős fájdalmakat okozott neki, s ezek még mindig nem enyhültek. Néha meg-megfordult körülötte a világ, de annyi ereje még volt, hogy öntudatát meg tudja őrizni. Nem szólt semmit, Lilith duzzogását is csak halvány, szomorkás mosolyával kommentálta. Cirtus érkezett vissza egyenesen hozzá, kezében gőzölgő csészével.
- Tessék, idd meg ezt. Jót fog tenni. A tűzvirág szirmából főztem. Enyhíti a fájdalmakat.
- És kábít, igaz? – vette el a fiú.
- Nem. Ahogy én főzöm, úgy nem.
- Köszönöm – mosolyodott el Dimitri. Csendben ültek egy ideig, míg a fiú megitta a teát. Cirtus ezalatt visszatért Nimbhez, akinek sérülését a főzettel átitatott borogatás szépen elkezdte begyógyítani.
- Jól van, leveheted – mondta. Nimb megkönnyebbülten sóhajtott, amire Dimitri kuncogása volt a válasz. – Nagyszerű – lelkendezett Cirtus –, ez be fog gyógyulni pár nap alatt. Ragur vére van benned, te a jég hátán is megélsz.
- Kösz – mosolyodott el bágyadtan a fiú. Ahogy Cirtus előre figyelmeztette, a főzet kezdte éreztetni bódító hatását.
Ajra közben odafordult házigazdájukhoz:
- Yuuhi, a segítségedre lenne szükségünk. Raki azt mondta, tudsz segíteni.
- Hajó kéne, igaz?
- Aha.
- Rendben. Két-három napon belül mehettek – mondta Yuuhi. – Dimitri?
- Megyek – mondta a démon.
- Elég erős vagy? – kérdezte Ajra.
- Persze…
- Lilith?
- Nekem mennem kell – mondta a lány.
- Tara?
- Számíthattok rám is – fordult Nimbhez.
- Legalább egyvalaki legyen, akinek hasznát tudjuk venni – fintorgott Lilith.
- A virág-koboldok segítségetekre lesznek a hajón – folytatta Yuuhi. – És, ha kell, én máshol is.
- Te? Hogyan? – kérdezte Tara.
- Hívjátok csak, és ő ott lesz – felelt Cirtus.
- Hogy?
- Mondjátok ki a nevem. Az igazi nevem – mondta Yuuhi.
- Az igazi neved? – csodálkozott Ajra. – Nem Yuuhi vagy?
- Nem. Nem csak Yuuhi.
«»
Ragyogó délutáni napsütés fogadta aznap is, ahogy felkapaszkodott a sziklás domb tetejére. Megállt a girbegurba növésű fa alatt, hozzásimult kérges törzséhez. Letekintett a völgybe. Mélyen lent, a folyó két partján hatalmas erdő terült el. Annyira nagy volt, hogy két démon uralta. Két démon: Neldun és Raumaré.
Sós illat csapta meg az orrát. A Nyugat tengerének illata. Még most is gyakran elfogta a vágy, hogy építsen egy hajót, és aztán előre! Neki a tengernek, ameddig csak lehet, sőt, még azon is túlra, túl a világ végén is, túl életen, túl halálon, örömön és bánaton…
Pedig ideje lett volna már felnőnie. Húszéves volt, most már mindenki felnőtt férfiként kezelte. És ő is annak tartotta magát.
Lesétált a dombról az erdőbe. A két fél találkozását két gyönyörűen faragott kopjafa jelezte az út két oldalán. Ez már Neldun területe – gondolta. Kedvelte a démont, jó barátságban volt vele. A másikat, Raumarét azonban nem nagyon ismerte, csak egyszer-kétszer találkoztak.
- Yuuhi, te vagy az? – kérdezte valaki. Ő megfordult.
- Szervusz, Neldun.
- Velem tudsz jönni? Segítened kéne.
- Én? Hogyan?
De azért vele tartott. Neldun egyre mélyebbre vezette az erdőben, egyre sötétebb lett. A Nap is kezdett lemenni már, a fák között beszűrődött vöröses fénye.
- Neldun, ez már nem a te…
- Nem, ez már Raumaré erdeje – mondta ő, és leült egy nagy kőre. Yuuhi csendben figyelt. Ismerte már annyira, hogy tudja, nem kell sürgetni, kimondja ő, amit akar. Így is történt:
- Raumarét napok óta nem láttam – mondta. – Egyszerűen eltűnt. Dél felől nyugtalanító hírek érkeztek, állítólag démonszerzetek, egyfajta koboldok jönnek észak felé. Néha kiirtanak egy-egy falut…
- Bájos.
- Az. Tartok tőle, hogy Raumaré eltűnése is összefüggésben áll ezzel. Hogy pont most nincs itt… a koboldok tegnap már átlépték a Fehér-dombokat.
- De… akkor már… akkor már itt vannak!
- Pontosan.
- És én mire kellek neked?
- Ha valami történne velem, el tudd vinni a hírt. De… gyanítom, hogy már a tegnap is késő lett volna… Menjünk.
Hamarosan kiértek az erdőből, és felkapaszkodtak az előttük magasodó dombra.
- Teremtőm…
- Mit látsz? – érkezett Yuuhi. – Atyaisten.
Szárnyas, denevérszerű kis szörnyecskék röpdöstek a falu fölött, mint egy hatalmas fekete viharfelhő. Néhány ház még lángolt, a többiek már csak füstölögtek. Emberek sehol.
- Igen… – sóhajtott Neldun keserűen.
- Édesanyám…
- Gyere, Yuuhi. Menjünk innen – szorította meg társa vállát Neldun, és elindult. – Menjünk.
- Menj csak. Utolérlek.
Várt egy kicsit, amíg Neldun eltűnt az erdőben, aztán elindult a falu romjai felé. Nem vette észre a feje fölött köröző kis koboldokat. Nem vette észre, hogy ők csak arra várnak, hogy gonosz kis bűbájukkal lesújthassanak rá. Nem vett észre semmit…
- Apa, felébredt! – hallotta egy kisgyerek hangját. Lassan kinyitotta a szemét. Csak homályosan látott. Lépteket hallott, s csak annyit látott, hogy valaki föléje hajol. Talán Neldun? Igen, ő az. Érezte, hogy a homlokára tette a kezét. Látása még mindig nem tisztult. Minden lélegzetvétel hatalmas erőfeszítésbe került, fájt mindene. Megpróbálta megmozdítani kezét, de hiába. Mintha ólomból lett volna.
- Maradj nyugton – hallotta Neldun hangját. – Nem kellett volna egyedül hagyjalak. Sajnálom. Nagyon… sajnálom… – hangja elcsuklott. A kisfiú kérdőn nézett apjára:
- Meg fog halni?
Neldun bólintott: – Meg.
Ostoba voltál. Gondolhattad volna, hogy megtámadják őt is. Miért nem maradtál vele? Nem fogja túlélni. Nem. Már csak órái vannak hátra. Ostoba voltál. Miattad fog meghalni… – mondta magában. Kitörölte szeméből a könnyeket, hogy fia ne lássa. Mit tehetnék érte? Segítenem kell neki, de nem tudok…
- Neldun… – kapcsolódott bele a beszélgetésbe még valaki. – Nem akarom, hogy meghaljon.
- Maradj nyugton te is, Raumaré! – szólt rá. – Legalább te maradj életben.
- Neldun, te is nagyon jól tudod, hogy… áhh – megpróbált felülni, nem sok sikerrel.
- Mondtam, hogy maradj nyugton. Egyébként mit tudok?
- Hogy egyikünk sem marad életben… – sóhajtotta a másik démon. – Kobold-átok ellen nincs ellenszer.
- Akkor mit akarsz?
- Tudod te azt nagyon jól…
- De… – Neldun tétován nézett rá. Aztán rápillantott a haldokló Yuuhira. – Rau…
- Kérlek, engedd! – Raumaré már könyörgött.
- Jó… – egyezett bele végül Neldun. – De csak akkor, ha ő is akarja.
Raumaré felkelt, bizonytalan léptekkel odalépett a haldoklóhoz. Letérdelt az ágy mellé. Gyengéden elsimította a fiú izzadt, piros arcából az odatévedt hajtincseket, majd halkan, finoman megszólalt:
- Yuuhi… hallasz engem? Érted, amit mondok?
A fiú kinyitotta a szemét. Pillantása fakó volt, üveges, mintha már egy másik világba nézett volna velük.
- Akarsz még élni? – Alig észlelhető bólintás volt a válasz.
- Visszakaphatod az életedet. Vissza tudom adni. Örökre. Így is kell?
Neldun arcát megcsapta a halál szele. Megszorította a másik démon vállát: Meghal, ha nem siet… Yuuhi már csak a szemével intett, hogy igen, akarja.
- Hagure noh… – suttogta Raumaré. A majdnem holt fiú fölé hajolt, közelebb, ajkuk egyre közelebb ért egymáshoz…
«»
Nimb zihálva, csuromvizesen, egész testében reszketve riadt fel.
- Raumaré!
- Hát, igen… még a mai napig sem tudom, jó üzlet volt-e – hallotta a háta mögül Yuuhi elmélkedését. – Egyesülni valakivel, akit nem is ismersz. A testedbe fogadni a lelkét, hogy aztán az a tiéddel egyesülve élhessen tovább az idők végezetéig… Tudod, néha elkezdenek bennem kavarogni az emlékek… néha már nem is tudom, melyikünk élte át, Rau vagy Yuuhi… – Aztán hirtelen témát váltott, és visszatért a jelenbe: – Csak akkor hívd, amikor tényleg szükség van rám.
Nimb – még mindig reszketve a rémülettől – bólintott.
- Jól van. Most aludj – simogatta meg a fiú forró arcát. – Reggelre már minden rendben lesz – mosolygott.
- Várj! – szólt utána Nimb erőtlenül. – Neldun… ő Lilith és Dimitri apja volt?
- Igen.
- És a falubeliekkel mi lett?
- Hallottad, nem? Kobold-átokra nincs orvosság. Meghalt mind. De mára elég. Neked most aludnod kell, hogy reggelre rendbe jöjj. Jó éjt!
Nimb biccentett, és visszafeküdt. Még sokáig nem jött álom a szemére. Azzal a csókkal Raumaré és Yuuhi teste egyesült, de lelkük nem teljesen. Vajon Rau miért tette ezt? Valóban azért, mert nem akart meghalni? Vagy azt nem akarta, hogy Yuuhi meghaljon? Egyáltalán: élet ez számára?
Aztán végül őt is elnyomta az álom.
«»
Folyt. köv:) |
AJÁNLOM AZ OLDALT
