Elvonult lassan a hosszú-hosszú éj
S fekete nappal virradt le rád
Fenyőerdő mélyén süt rád a fény
S a tág mezőn csak sötétet találsz

Rozmaringbokorról levendulát szedsz
S illatát érzed selyemakácnak
A nagy városban társakat nem lelsz
S a csend partján barátja leszel a magánynak

Temetéseden csak te szólsz: a halott
Egér búj a síron – már az sem neszez
Virágszirmokból fűzfakoszorút fonsz,
S lopva saját fejfádra teszed

egyik legelső versem, sajnos nincs is meg az eredeti "kézirat". Mikor összeszedtem a verseimet, fejből kellett leírnom, mert a novellába, amibe írtam, végül nem került bele. Most viszont már kijelenthetem, azzal, hogy a selyemakác is a helyére került, a vers is helyreállt eredeti formájába (ha meg nem, akkor teszek rá, nekem így tetszik;-)))